HARMADIK - Szerelmi sokszög

 - Na, hogy bírod? - csapódott mellém egyik szünetben Suga, átkarolva vállaimat.

Nagyon reméltem, hogy kedvetlen, élőhalottakra hajazó arckifejezésem elriasztja és nem fog tovább faggatni, de nem hagyta annyiban a dolgot.

 - Kemény, mi? Most nem azért, mert le akarom járni a sulid - kezdte, én pedig már itt sejtettem, hogy de, pontosan azért, és egy tudat alatti alázás várható tőle -, de gondolom kicsit nehéz átállnod erre a színvonalra. 

És igen. Mindig ez történt. Valahogy nem győzte nem megemlíteni burkoltan, hogy az én iskolám egy icipicivel az övé mögé került a rangsorban. Az meg csak hab a tortán, hogy mennyire büszke volt arra, hogy ő szegény körülmények közül került oda, ahova. Engem természetesen pedig lenézett kissé, amiért ilyen családi háttérrel nem tettem meg minden tőlem telhetőt. Mintha az én hibám lenne, hogy nem születtem zseninek… Nem róttam fel neki, mert tisztában voltam vele, hogy a vérében van a versengés, és, hogy ennek ellenére ő az egyetlen személy az életemben, akiért a fél karomat odaadnám és fordítva is. Mondjuk, nem értettem, neki hogy fér össze a gémelés a tanulással. Mert, hogy nekem sehogy, az hótziher.

 - Legfeljebb kihagyunk pár LoL-meccset* - megeresztettem egy vérszegény mosolyt és innentől már tényleg lezártnak tekintettem a témát. Egy intéssel jeleztem, hogy én most lelépek, és mielőtt tiltakozhatott volna, diszkréten kiszivárogva a karja alól, majd befordultam az egyik folyosóra, hogy odaérjek időben a következő órámra.

Rövid kutakodás után bukkantam csak rá a teremre, ahová száműztek a nap hátralévő részére. Igazából, a korábbi – lehet őket így nevezni? - osztálytársaim új, ideiglenes órarendjét látva még szerencsésnek is mondhattam magam, amiért szerdán nekem mindössze csak kétszer kellett máshová vándorolnom. Nagyon nem értettem egyet az idióta beosztással, de ki vagyok én, hogy megcáfoljam a világ életemben hülyének nézett tanáraim roppant megfontolt döntéseit? Azzal vigasztaltam magam, hogy csak egy hónap, és vége. Befejeződik a felújítás és nem kell többé suttyomban, több, eltérő, idegen osztályközönségbe betolakodva a tengetnem a napjaim. Nem a beilleszkedéssel volt a gondom. Nem vágytam arra, hogy friss hús lévén most mindenki körül rajongjon, mert még a sajátjaim között se tartottak celebként számon. Az a tipikus eset voltam, akiről a szülők soha egyetlen szót se hallottak a gyerekeiktől, így amikor valahol elhangzott a nevem, csak lestek, hogy mégis ki a tököm ez a gyerek?, meg ilyesmi. Az, aki habár középsuliban megtalálta a lelkitársát, nem ott, ahol kellene: elzárkóztam a társami elől és még szünetekben is haveromat bombáztam tök érdektelen üzenetekkel. Csak, hogy ne érezze senki szükségét annak, hogy odajöjjön hozzám és kelletlenül, de beszélgetést kezdeményezen. Nekem ez megfelelt, sőt, egyenesen így éreztem jól magam.

Pontosan ezért kurvára meglepődtem. Épp a terem hátuljában üresen hagyott padok közül igyekeztem észrevétlenül befoglalni egyet, mikor rájöttem, hogy nem csak képzelődőm, és valaki valóban engem bámul. Nem mertem felnézni, így csak annyit láttam a szemem sarkából, hogy az illetőnek rikító, narancssárga haja van és minden bizonnyal fiú. Döbbenetemet csak tetőzte a tény, hogy ez a bizonyos idegen egyszer csak levágta mellém a táskáját – jézus, mikor került egyáltalán ide? – és helyet foglalt mellettem. Áldottam az eget, amiért a padok egyszemélyesek voltak, és nem tudott teljesen betolakodni az intimszférámba. Hamar rájöttem, hogy legyek akármilyen nagyszájú, igazából csak egy kis beszari szerencsétlen vagyok, aki Suga árnyékában próbál menedéket keresni.

Tíz perce mehetett az óra, mikor a srác rászánta magát, hogy megszólítson. Arra a feltételezésre jutottam, hogy a vén csóka a táblánál bizonyára nagyot hallhat, mert a benn tartózkodó diákok közül egyszerűen senki nem volt, aki csendben, őt figyelve jegyzetelt volna. Mindenki lazán társalgott a környékén csücsülőkkel, én pedig kezdtem rohadtul kínosan érezni magam, főleg, hogy láttam a srácon, mennyire kikívánkoznak belőle a szavak. Szóval, tíz percig tűrte, hogy látványosan ignorálom a pisszegéseit meg úgy magát azt az idegesítően vigyorgó fejét az esetlen próbálkozásaival, majd megunva a dolgot oldalasan kihajolt és finoman, de úgy, hogy biztosan megérezzem, oldalbapöckölt.

 - Taehyung vagyok - töretlenül mosolyogva beszélt, ami egy idő után kezdett frusztrálni. Szinte rögtön meg is bántam, amiért az érintése miatt felé kaptam a fejem.

 - Oké - suttogtam vissza neki, majd visszafordultam a tanár felé.

Szerettem volna befejezni ezt a beszélgetést, de ugye, ő már megint máshogy vélekedett a dolgokról. Látva, hogy nem vagyok az a beszédes típus, nemes egyszerűséggel kettétépte a füzetének egy lapját - teszemhozzá azt, amin az a pár, azzal a tipikusan hanyag, beszarsz-milyen-ronda kézírással írt, korábban lefirkantott szó szerepelt - és arra kezdett el vadul, nyelvét kidugva körmölni. Persze, a fél osztály egy emberként fordult felénk a jellegzetes szakadó hangocska hallatán, én pedig hirtelen mindent megadtam volna, hogy olyan legyek, mint Teemo*. És itt nem a macskámra gondolok, hanem a League of Legends egyik legidegesítőbb hősére, akinek képességei közé tartozik többek között az, hogy pár másodperc alatt ténylegesen láthatatlanná váljon. Ó, mit megadtam volna ezért!

Végső kétségbeesésemben előkaptam a telefonom, és azt kezdtem el nyomkodni. Többször is végigpörgettem a névjegyeket, de egyszerűen nem tudtam eldönteni, ki legyen az a szerencsés, akit boldogítani szeretnék. Suga már rögtön az elején kiesett, mert az utóbbi időben valami megmagyarázhatatlan feszültséget éreztem magunk között. A legszörnyűbb az volt, hogy úgy éreztem, mindez miattam van, mégsem mertem rákérdezni az okára.

Oldalra lesve feltűnt, hogy a gyerek már végzett és arra vár, hogy én is befejezzem a dolgom. Azt hiszem, ez volt az a momentum, ami rávett, hogy végül megnyissam a rég elfeledett haverom profilját és sietős pötyögésbe kezdjek. Taeyong nem veszett össze velem, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak mindketten megváltoztunk, találtunk más embereket, más ismereteket szereztünk, más dolgokat szerettünk meg és elhidegültünk egymástól. Én nem kerestem, mert minek, és ő sem engem. Mindenki eléri egyszer azt a pontot, amikor eltelik nagyon-nagyon sok idő és kész továbblépni. A korábbi, erős szálak annyira ellazulnak, hogy csak egy aprócska rántás kell nekik ahhoz, hogy elszakadjanak. Nálunk is ez volt. Elköltözött, és ezzel lezárt egy szép, hosszú időszakot kettőnk között. Észre sem vettem, hogy egy idő után már csak kellemes emlék maradt a múltamból, olyan, amire mindig mosolyogva gondoltam vissza.

Jungkook: Taeyong, ments meg T-T

Taeyong: Nem, te ments meg! Yuta kidobott.:[ Tudsz most beszélni?

Nem is bántam különösebben, hogy valószínűleg innentől kezdve róla lesz szó. Örültem a fejemnek, amiért szinte rögtön válaszolt.

Jungkook: Veled ellentétben én nem otthon meresztem a seggem. Órán vagyok.😅 Mi történt?

Taeyong: Nem bírta a távkapcsolatot, vagy mi a faszom. Szerintem talált mást, csak nem meri mondani :/

Jungkook: Most akkor megcsalt? Nemááár. Ő nem olyan.

Taeyong: Nem a faszt nem XD Nem akartam lejárni neked, mert tudom, hogy te bírod, de konkrét bizonyítékom is van rá v-v

Jungkook: Neked még az is félrelépésnek számít, ha ráköszön valakire.:v

Jungkook: Bocs haver, nem tudok melléd állni. Te is megcsaltad őt. Még velem is…XDD

Épp, hogy rányomtam a küldés gombra, máris egy galacsin landolt az asztalomon. Ah, miért is lepődöm meg, hogy egy ilyen értelmes gyerek azt hiszi, hogy a szárra gyűrt papírt ki lehet olvasni? Gondolataim ellenére mégis elmosolyodtam, amikor sikeresek kihajtogattam az alaposan megtépázott, félig vázlattal teleírt fecnit és leolvastam róla a szavakat. Meglepődtem a tök ennivaló, látványos seggnyaláson, meg a nyílt, felém irányuló rajongáson, mert nekem korábban még sosem volt ilyesmiben részem. Ami az illeti, nem is hittem, hogy lesz. Honnan ismer engem ez a kölyök? Sose vonzottak az ilyen édes fiúk, nekem mindig is jobban bejött, ha valakinek kifejezetten férfias kiállása van, ennek ellenére nem undorodtam a dologtól, sőt! Egyre inkább tetszett a helyzet.

Hát most nem cuki? Udvarolni azt nem tudott és leginkább egy túlbuzgó, lelkes óvodásra emlékeztetett, de aranyosnak gondoltam. Láttam, ahogy hatalmas, bárgyú vigyorral kíséri minden mozdulatomat és látszólag az sem izgatja különösebben, hogy épp lefoglaltam már magam valami mással. Előbuggyant belőlem a lelkiismeretem, és egyszerűen nem hagyta, hogy egy ilyen husi és tiszta fiút csak úgy, mogorván lekoppintsak. Mit sem törődve mobilom jelzésével, miszerint haverom épp üzent nekem, a padom fölé görnyedve visszaírtam. Csúnya dolog volt tőlem, de hirtelen már nem taszított a társalgás gondolata. Úgy voltam vele, hogy Taeyong most úgyis csak az italra hivatkozva szabadkozott pár sort, azt később is lerendezhetjük. Yuta dobbantása meg valószínűleg a legkevésbé sem viselte meg, őt ismerve. Akkor nem dugott volna félre fűvel-fával. Isteni szerencse, hogy nekem volt annyi lélekjelenlétem, hogy levakarjam magamról, mikor holtrészegen kitalálta, hogy újonnan szerelmes belém…

Nem tudtam nagyon ragozni a dolgokat, csak megköszöntem neki a bókokat, meg odabiggyesztettem a nevem. Aztán, hogy ne vegye azért elutasításnak, miközben felé hajolva átadtam neki a papírdarabkát, küldtem felé egy kedves, amolyan Jungkook féle, teli szájas mosolyt. Igaza volt Yoonginak, talán ideje lenne bepasiznom. Ha meg már így adódott, miért is ne? Ha magas labdát kap az ember, illik lecsapni.

A végigszemezett óra után Taehyung lehívott magával a büfébe, én meg persze lelkesen igent mondtam. Bevallom, kicsit azért jól esett, hogy nem kell egyedül császkálnom, főleg, hogy már nekem is erősen korgott szegény, reggel óta üresen hagyott gyomrom. Nem éreztem magam feszélyezve mellette, beszélt ő helyettem is. Konkrétan, míg leértünk az emeletről elregélte az egész életét, és mindenféle, számomra lényegtelen dolgot megkérdezett. Legnagyobb bánatomra kiderült, hogy nem egy titkos, fanatikus rajongóm, pedig fejben már mindenféle furcsa sztorit kitaláltam. Végül benyögte, hogy rengetegszer hallott már rólam Sugától, és kismillió közös képünket látta már, szóval mikor meglátott, egyszerűen nem bírta megállni, hogy ne környékezzen meg. Valahol még így is imponált a dolog. Mert, hé, egy helyes pasi megjegyezte a nevemet! Ennyi baszd meg, jöhet az apokalipszis is meg minden nyalánkság, az életcélom már teljesítve!

 - Várj meg itt! – kérésének eleget téve lehuppantam az ebédlő egyik üres asztalához és némán figyeltem, ahogy az izgága alakja egyre távolabb kerül tőlem. 

Nem egészen tudtam, mit tegyek. Semmiképpen sem akartam meghívhatni magam, mert habár maga volt a cukiság, ahogy igyekezett a kedvemben járni, szörnyen kínosan éreztem volna magam, ha úgy kezel, mint egy lányt. Mert az addig oké, hogy meleg vagyok, de könyörgöm! Túlzásokba azért ne essünk… Míg rá vártam, gyorsan visszapötyögtem haveromnak. Nem meglepő módon tényleg csak magyarázkodott, és szinte láttam magam előtt, ahogy kacagva gondol vissza arra a bizonyos, mindkettőnk számára kínos jelenetre. Nekem mindig is ő volt az élő példa arra, hogy miért jó vigyázni a kapcsolatokkal. Gond nélkül mondta mindenkinek oda, hogy szereti, csak, hogy bejusson az adott személy alsóneműjébe. Meg amúgy is, volt korábban egy szerelemfélém, ami eléggé elrettentett akkoriban egy időre a dolgoktól.

 - Szóval ott jártam, hogy a töritanár egy elmebeteg. De tényleg - észre sem vettem, mikor került vissza hozzám a Taehyung, ugyanis korábban hirtelen eszembe jutott, hogy még nem néztem meg, milyen heti hősök* vannak, és pótolni szerettem volna az elmaradásom - Mindig belémköt és szívózik velem. Pedig esküszöm, hogy én szoktam tanulni! Ha mindenki zseni lenne, mi lenne abban a poén?

Végre valaki! Valóságos energiabombaként pattant be mellém, én meg, mivel a legjobb formámat akartam mutatni neki, inkább kinyomtam mobilom. Reméltem, hogy értékelni fogja, hogy a számítógépem után második legmegbecsültebb dolgaim mögé helyezem a fontossági listán – arról nem is beszélve, hogy a LoL nulladikként így is vezette a sort -. Mindenesetre irigyeltem, amiért képes ilyen könnyen venni az életét. Felsejlett előttem, hogy nemrég még én is ilyen voltam, de nem akartam ezen rágódni és visszahozni az éppen, hogy elmúlt gyomorgörcsöm, szóval hamar elvetetettem a dolgot. Felkaptam az idő közben elém helyezett cuccok közül a három különböző szendvics közül egyet, és míg a csomagolással bajlódtam, gondoltam, itt az ideje nekem is felvetni egy témát.

 - Tehát - kezdtem, míg ő közben óvatosan, a lehető legtöbbször kezemhez érve kihámozta ujjaim közül a zsemlét és egy egyszerű rántással lefejtette róla a nejlont -, akkor te ismered Yoongit?

Pironkodva vettem vissza az immáron zacsimentes kajámat és megfeledkezve arról, hogy talán előbb oda kéne adnom az árát, majszolni kezdtem.

 - Yoongit? Mármint Sugát? - szokásos, lelkes vigyora sehogy sem akart lekopni az arcáról – Évfolyamtársak vagyunk. Az lenne a poén, ha nem ismerném. Amúgy tök jó srác, haverok vagyunk, néha szoktunk együtt gémelni, meg ilyesmi.

Elgondolkodva meredtem rá. Korábban is feltűnt, hogy haveromat még véletlenül se nevezné a rendes nevén, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Utolsó mondatánál felcsillant a szemem és hirtelen roppantmód megörültem, amiért kifogtam a gyereket.

 - Szóval LoL-ozol? - nem gondolkodtam, mielőtt beszélni kezdtem. Normál esetben ugyanis mindig bennem van egy kis tartás, hogy mi van, ha én értettem félre a dolgokat és majd csak értetlen pillantásokat kapok válaszul, ezzel maximálisan beégetve csóri fejemet. Mert igen, játékos keresi a játékost. Ez egy összetartó közösség, kéremszépen! Egy titkos, ki nem mondott szövetség! Ámen.

 - De örülök, hogy nem nekem kellett utalgatnom rá! Nevess ki, de én nem mertem konkrétan rákérdezni. - Vigyorogva megráztam a fejem. Annyira édesen viselkedett! Úgy éreztem, hogy mellette muszáj kihúznom magam és igazi férfiként, kezdeményezőbben viselkedni. Végül is, nem lehetek egy életen át kis beszari nyomi.

 - Én sem gondoltam magamról, hogy én pedig igen - lemondóan, mosolyogva megráztam a fejem - Yoongi nem mesélt semmit? Mi ketten vagyunk a legjobbak boton*! Nem találsz még egy olyan supportot*, mint ő! Még ilyen páros cosplayt is csináltunk egyszer.

 - Ne bassz már! - hitetlen fejjel meredt rám, aztán mikor rájött, hogy nem viccelek, felnyerített - El bírom képzelni Sonának* öltözve!

Gondolatban lepacsiztam magammal, amiért csak ennyit árultam el a dolgainkból és nem okoztam neki instant röhögőgörcsöt azzal, hogy majdnem eltalálta, és csak a karakterben tévedett. Meg kell hagyni, Suga bitang jól nézett ki Leona* szerkójában… Saját gondolataimon kacarászva rákérdeztem:

 - És te? Vagy ez már túlmutat a konforzónádon?

- Eléggé. Meg amúgy nem tudom, egyszer néztem meg, mennyibe kerül egy paróka és konkrétan rosszul lettem tőle.

Válaszán vigyorogva kaptam ismét elő a telefonom, hogy aztán rövid keresgélés után a képébe toljam magam, Yasuonak* öltözve. Nem mondom, hogy maga a fotó olyan nagy cucc lett volna, egyszerű volt és sütött róla, hogy egy nem túl hozzáértő lőtte, de a lényeg, azaz a szerelésem tökéletesen látszott. Ego nélkül, rohadt jól néztem ki a kis kardocskámmal, nagyon erotikus, mindjárt-megöllek fejjel meg fedetlen pocakkal. Komolyan.

 - Az te vagy? - az a döbbenet és csodálat, ami áradt belőle, hirtelen kizökkentett és kénytelen voltam elhinni, hogy valóban léteznek még ilyen cuki srácok. Mármint, azt ember azt hinné, ilyen korban mindenkinek csak az jár a fejében, hogy milyen érzés lehet valaki alatt, esetleg felett nyögdécselni, erre itt van ő, a kis gyerekes elméjével, és rácsodálkozik arra, hogy milyen menőn nézek ki telesminkelt pofával, egy faszántos kis szablyaféleséggel az oldalamon. Komolyan mondom, beszarás. Sőt! A nap vicce!

 - Elméletileg.

 - Egyszer majd meghívhatnál magatokhoz megmutatni az ilyen cuccaid. Ez a paróka még megvan? Basszus, ha lenne egy ilyenem le se venném egész nap! - hirtelen jött magabiztosságom elillant, és ismét megrökönyödve bámultam rá Taehyungra. Most mi van? Személyiségzavara lenne? Létezik, hogy valaki egyszerre aranyos, esetlen és ilyen határozott? Vagy csak full tudat alatt kéredzkedett fel hozzám kitudjamit csinálni? - Amúgy a kávét is neked vettem.

Elhúzott szájjal pillantottam rá a rég elfeledett kis papírpohárra, ami már csak magányosan álldogált, sajnos pont előttem. Felfoghatatlan volt számomra, hova a picsába tűnt az a rengeteg kaja meg minden, amit vett. Biztos ennek is feneketlen gyomra van... Épp azon gondolkodtam, hogyan utasítsam vissza az amúgy igazán hívogató illatú nedűt, mikor valaki a semmiből előteremve megelőzött, és a segítségemre sietett.

 - Nehogy megitasd vele, te szerencsétlen! - Yoongi éles hangja megfagyasztotta a hangulatot és egy az egyben eltépte a közöttünk lassan kialakulni kezdődő kis fonákot - Jungkook tejérzékeny, baszd meg!

Mi. A. Szar? Cseppet sem diszkréten arrébb löködte a leesett állal pislogó narancshajút és kettőnk közé fészkelve magát, lesújtó, szánakozó, de mindenekelőtt gyilkos pillantásokkal kezdte méregetni őt. Felvetődött bennem a kérdés: ezek mégis melyik univerzumban vannak baráti viszonyban? Ráadásul, csak, hogy tetőzze a dolgot, felkapta a nekem szánt italt, lepattintotta a műanyag fedelét, és végig a másik szemébe bámulva lehúzta azt.

 - Bocsánat én nem tudtam, hogy…

 - Dehogy, semmi baj - mosolyodtam el kedvesen, és egy pillanatra mérges is lettem Sugára, amiért ilyen köcsög módon viselkedett szegénnyel miattam. Hiszen tényleg nem akart rosszat!

Barátom dühösen felém kapta a fejét, hogy vitába szálljon velem, én pedig ezen felbátorodva jó erősen bokán rúgtam. Had döntsem már el én, miért haragszom és miért nem! Mi a lófaszért kell ilyen véresszájúnak lenni? Ráadásul nem bírtam nem észrevenni, ahogy a szomszédos társaságnál csücsülő, minket szuggeráló, babaszerű, fekete fürtös fiú a nem túl kedves megnyilvánulás hallatán felháborodva felpattant.

 - Ti meg honnan szedtétek már össze egymást? - sóhajtott fel végül a legkisebb, ezzel újra visszahozva Taehyungba az életet, aki újfent lelkes magyarázásba kezdett a „sorsszerű” találkozásunkról.

Kelletlenül tudatosult bennem, hogy legjobb barátom marhára nem olyan magányos, semmitmondó életmódot folytat mint én, és ez egy picit még jobban elkeserített. Úgy voltam vele, hogy amíg nem egyedül vagyok kis nokedli, addig nem vagyok szánalmas. De így? Tényleg ki kéne használom az időmet és szocializálódni kicsit...

 - Figyu Yoongi, ha már így alakult, egyszer igazán játszhatnánk egyet hármasban.

 - Tessék?! De azt mindig ketten szoktuk! Tudod, a supp-adc kapcsolat*! És… - Fogalmam sincs, milyen kifogást akart felvetni, mert ahelyett, hogy folytatta volna, csak beharapott szájjal, elveszett kiskutyapofával, leplezetlen szomorúsággal lehajtotta a buksiját.

Tae az asztallapra támaszkodva rám kacsintott, amit így a közöttünk kuporgó, felém bámuló másik nem láthatott. Én viszont igen, és ez bővel elég volt ahhoz, hogy mélyen elpirulva elkapjam a fejem.

 - Én is mehetek?

Még egy újabb betolakodó. Nagyszerű. Hátra sem fordultam, pontosan tudtam, hogy a minket végig sötét tekintettel bámuló kis fekete - akiről csak később derült ki, hogy Jimin a neve - döntött végül úgy, hogy nem csak hallgatja a szóváltást. Látva, ahogy még Sugánál is pofátlanabb módon, haveromat a lehető legtöbbször oldalba vágva a könyökével befurakodott közé, és a narancshajú közé, a másik sejtésem is bebizonyosodott. Ez bizony aktuál rohadtul szerelmes az én drága kiszemeltembe, aki úgy tűnik, ezt nagyon nem vette még észre. És a legjobb, hogy emiatt már rögtön az elején levágtam, hogy engem bizonyára nagyon nem fog csípni. Kurva fasza, egy szerelmi háromszögbe csöppentem! 

[Szegény Jungkook, annyira nem figyelt a matekórákon, hogy elfelejtett számolni. Ez már négyszög, drága... :V :V

Mivel kedves főszereplőnk oda meg vissza van a kedvenc játékáért, sajnos nem bírja megállni, hogy ne csempéssze bele valamilyen módon a szavaiba gémer mivoltát. Ennek örömére egy "kis" - bocsánat, ígérem, legközelebb visszafogom magam>< - szómagyarázat:

• LoL-meccs*: Leauge of Legends. A csata egy másik megnevezése. Tulajdonképpen ebből áll az egész játék. Egy-egy meccs akár 45 percig is elhúzódhat.
• Teemo*: játszható karakter/hős. Katt a nevére. A LoL sátánja. Borzasztóan édesen néz ki, de amúgy meg egy idegesítő, köpőcsővel köpködő karakter, akit sajnos a játékosok nem nagyon szívlelnek. Kook róla nevezte el a macskáját, és irigyli a képességét, amivel képes láthatatlanná válni, ha egy bizonyos ideig nem mozdul.
• Heti hősök*: A játék karakterei nem ingyenesek, azonban minden héten elérhető lesz pár (mindig más), egyfajta kedvcsinálóként. Ha valaki hőst szeretne vásárolni, akkor annak ez kapóra jön, mert próbálgathatja, hogy melyik is a leginkább neki tetsző.
• Bot*: A három folyosó (felső, középső, alsó) közül ez az alsó.
• Support*: Támogató karakter, képességeivel a csapattársait segítheti. Támadónak alkalmatlan.
• Sona/Leona*: Két támogató karakter. Katt a nevükre, szerintem a képek elárulják, miért nevetett Tae és Kook is. Egyébként, csak, hogy védjem Yoongi büszkeségét: Leona férfi újragondolásának öltözött be. 
• Yasuo*: Újabb hős. Katt a nevére a képért. 
• Supp-ADC kapcsolat*: A support védi/támogatja az ADC-t. Általában ők így, ketten vannak boton.:)]